Emberi sorsok
A művészetre azt mondják, hogy határt csupán az emberi képzelet szabhat neki. Viszont mi van akkor, ha a lélek egy olyan testbe van bezárva, mely az önkifejezést szinte lehetetlenné teszi? Ez a cikk azt mutatja be, hogy ketten a legelhivatottabbak közül, miként élték meg és fejezték ki a saját kreativitásukat, minden külső és belső gátló tényező ellenére.
Christy Brown
Christy Brown 1932-ben született egy súlyos idegrendszeri betegséggel, mely a teste szinte teljes bénulásához vezetett. Az egyetlen végtagja, melyet szabadon tudott mozgatni a bal lába volt. Habár abban az időben sokan inkább az intézetbe adás mellett döntöttek volna, Christy-t a szülei otthon nevelték és tanították. A férfire akkora hatással volt szülei elköteleződése, hogy maga is mindent megtett álma elérésének érdekében. Kamaszkora óta vonzódott a művészetek iránt és arról álmodott, hogy egy nap festő lesz. A sors összeesküdött ellene, de ő igyekezett kihozni helyzetéből a maximumot. Rengeteg energia és gyakorlás árán elsajátította az írógép és az ecset használatát a bal lábfeje segítségével. A férfi mindennapi küzdelmeiről, egy „A bal lábam” című memoárt adott ki, mely nemzetközi szenzációvá vált. A műből a férfi 1981-ben bekövetkezett halála után filmet készítettek, melyben Daniel-Day Lewis játszotta az alkotót.
Judith Scott
Judit Scott 1943-ban látta meg a napvilágot ikertestvérével együtt az amerikai Ohio államban. Története kifejezett tragikusággal vette kezdetét, habár nővére teljesen egészségesen született, ő maga down szindrómában szenvedett. Sajnos a korszakban egy gyermek értelmi fogyatékossága hatalmas szégyent jelentett a családjára nézve. Ezt a társadalmi nyomást még inkább megnehezítette, hogy egy betegség hatására a kislány megsüketült, így nonverbális kommunikációra képtelenné vált. Az iskolájában taníthatatlannak nyilvánították és azt javasolták a szüleinek, hogy adják be egy intézetbe. Ők meg is fogadták a tanácsot és Judith-ot egy külön sérült gyermekek számára fenntartott létesítményben hagyták. 42 éves koráig mostoha körülmények között tengette ott a napjait, míg ikertestvére sok jogi harc árán gyámjává nem vált. Az újra egyesülést követően nővére vezette be őt a művészet világába. Reménykedett benne, hogy ezáltal húga ki tudja majd fejezni magát. Csodák csodájára Judith képes volt a szobrászat révén megtalálni a saját hangját. Végre elmondhatta azokat a szavakat az alkotásain keresztül, melyeket oly sok éven keresztül elfojtottak benne. Maga is meglepődött, amikor az eddig vele szemben oly rideg és elutasító emberiség nem csak meghallotta őt, hanem kifejezett rajongással tekintett műveire.
Ez a két hihetetlen életút talán az egyik legjobb bizonyíték rá, hogy soha ne ítélkezzünk, mert ha nyitottan fordulunk környezetünk felé, rejtett kincsekre bukkanhatunk.
Christy Brown
Christy Brown 1932-ben született egy súlyos idegrendszeri betegséggel, mely a teste szinte teljes bénulásához vezetett. Az egyetlen végtagja, melyet szabadon tudott mozgatni a bal lába volt. Habár abban az időben sokan inkább az intézetbe adás mellett döntöttek volna, Christy-t a szülei otthon nevelték és tanították. A férfire akkora hatással volt szülei elköteleződése, hogy maga is mindent megtett álma elérésének érdekében. Kamaszkora óta vonzódott a művészetek iránt és arról álmodott, hogy egy nap festő lesz. A sors összeesküdött ellene, de ő igyekezett kihozni helyzetéből a maximumot. Rengeteg energia és gyakorlás árán elsajátította az írógép és az ecset használatát a bal lábfeje segítségével. A férfi mindennapi küzdelmeiről, egy „A bal lábam” című memoárt adott ki, mely nemzetközi szenzációvá vált. A műből a férfi 1981-ben bekövetkezett halála után filmet készítettek, melyben Daniel-Day Lewis játszotta az alkotót.
Judith Scott
Judit Scott 1943-ban látta meg a napvilágot ikertestvérével együtt az amerikai Ohio államban. Története kifejezett tragikusággal vette kezdetét, habár nővére teljesen egészségesen született, ő maga down szindrómában szenvedett. Sajnos a korszakban egy gyermek értelmi fogyatékossága hatalmas szégyent jelentett a családjára nézve. Ezt a társadalmi nyomást még inkább megnehezítette, hogy egy betegség hatására a kislány megsüketült, így nonverbális kommunikációra képtelenné vált. Az iskolájában taníthatatlannak nyilvánították és azt javasolták a szüleinek, hogy adják be egy intézetbe. Ők meg is fogadták a tanácsot és Judith-ot egy külön sérült gyermekek számára fenntartott létesítményben hagyták. 42 éves koráig mostoha körülmények között tengette ott a napjait, míg ikertestvére sok jogi harc árán gyámjává nem vált. Az újra egyesülést követően nővére vezette be őt a művészet világába. Reménykedett benne, hogy ezáltal húga ki tudja majd fejezni magát. Csodák csodájára Judith képes volt a szobrászat révén megtalálni a saját hangját. Végre elmondhatta azokat a szavakat az alkotásain keresztül, melyeket oly sok éven keresztül elfojtottak benne. Maga is meglepődött, amikor az eddig vele szemben oly rideg és elutasító emberiség nem csak meghallotta őt, hanem kifejezett rajongással tekintett műveire.
Ez a két hihetetlen életút talán az egyik legjobb bizonyíték rá, hogy soha ne ítélkezzünk, mert ha nyitottan fordulunk környezetünk felé, rejtett kincsekre bukkanhatunk.
